A little Hungarian girl refugee is seen huddles in blanket as she waits for the aircraft to leave for the U.S. in Vienna, Nov. 20, 1956. This was the first batch to leave on November 20th. (AP Photo)

A velünk élő történelem

Még ismerjük őket. Még minden nap beszélgetünk velük. Azokkal a hősökkel, akik 1956. október 23-án ott voltak a tüntetésen. Elmesélték, hogy mi történt akkor, mi történt az utána következő napokban. Meghallgattuk, hogy milyen volt a sortűz a Kossuth téren. Átéltük a menekülők félelmét, az ittmaradók bizonytalanságát.

Egy gyönyörű írás született az elmúlt napokban a Telki Hold Otthonban. Engedjék meg, hogy ezt most Önökkel is megosszuk.

„Ősz van, szép új színek, a reggel máris hideg! Szeretem ezt az évszakot. Akkor is hűvös volt, a zempléni hegyek gyönyörű színekben pompáztak. Kisvárosi csend és béke uralkodott a sátoraljaújhelyi iskola udvarán és tantermeiben. Nem volt televíziónk, még rádiónk sem, meglepetésként jött a hír az orosz tanárunktól. Könnyes szemekkel suttogta el a nagy újságot: FORRADALOM! Orosz hadifogságban tanulta a nyelvet, amit a mi agyunkba próbált tunkolni nem sok sikerrel. Vidáman segített máglyát rakni az orosz nyelvkönyvekből és velünk együtt nézte, amíg maroknyi hamu lett a zsarátnokból. Úgy éreztük, hogy megszabadultunk egy szükségtelen nyomás alól.

Pár nap múlva jött az igazgatónk és kérte a bentlakókat, hogy mielőbb utazzanak haza minden ingóságukkal együtt. Semmit ne hagyjunk hátra, mert nem tudni, mit hoz a jövő. Az éjjel megkeresték Maléter Pál katonái az igazgató urat. Ott bujdostak a hegyekben, a város fölött és élelemre volt szükségük. Kaptak. Ezért is volt a diákoknak biztonságosabb az otthonukba menni. A vonatút hosszú volt Miskolcig. Minden állomáson valakitől búcsúztunk és az egész tizenéves szívünk-lelkünk teljesen fel volt kavarva. Nem értettük a politikai oldalát, nagyságát, értelmét az egésznek. Alig vártuk, hogy otthon megtudjuk a valóságot. A bőröndöm, ami óriási volt és ronda, benne mindennel, amit magaménak mondhattam, inkább nyűg volt, mint jó érzés, hogy van. Hatan érkeztünk Miskolcra késő este. Már kijárási tilalom volt, nem jártak a villamosok, buszok, s a Fő utcáról ütemes gépfegyver ropogás hallatszott. Nagy nehezen, a fiútársaim segítségével hazaértem. Belül volt világítás, de a csengetésemre sokára jöttek ajtót nyitni. Nem vártak, mert nem tudták, hogy jövök. A Szabad Európa rádióját hallgatták lelkesen, nem az ajtócsengőt. A legidősebb bátyám üzent a rádión keresztül, hogy baj nélkül megérkezett a szabad világba. Jeligéje volt: „eszik már Pityuka a szőlőt”. Kisgyerekként az üzletben szőlőt követelt télvíz idején, de nem kaphatta meg, mert nagyon drága volt. Erre elvett egy fürtöt, felült egy hordó tetejére enni és boldogan tudatta, hogy „eszik már Pityuka szőlőt”.

A csúnya nagy szürke bőrönd viszontagságai: rugdosás, tolás, nyomás, ráülve előrejutás a lejtőn, végetértek. Nagyon fáradtan, halálfélelemmel fűszerezve, de végre otthon voltam. Semmit sem tudtunk. Mi lesz? Meddig lesz? Kit veszítünk el? Mit eszünk? Ezek voltak az akkori októberi kérdések. De soha nem adtuk fel a reményt, hogy lesz még egyszer igazán szép, szabad októberünk.”

MEGOSZTÁS

Share on facebook
Share on google
Share on twitter
Share on linkedin
Share on pinterest
Share on print
Share on email
Close Menu